Már nincs szüksége álruhára, hiszen a forgalmas utcán, ráadásul ilyen magasan, teljes királyi díszében is könnyen észrevétlen marad. Már csak az a kérdés, hogyan is került pontosan ide, és miről is mesél nekünk.

A ZÖLD KOSZORÚ

Mátyásnak először nem a szobra, hanem a neve jelent meg a környéken. Az impozáns ház helyén hajdan egy kevésbé előkelő kis fogadó állt. Az utat akkor még nem is Rákóczinak, hanem Kerepesinek hívták, a kocsma pedig a Grüner Kranz, magyarul a Zöld Koszorú néven működött. Az 1838-as árvíz után aztán elhagyta ezt a németes nevet, ekkortól már Mátyás királyhoz címezték. A fogadót nem éppen az úri közönség látogatta, a róla fennmaradt adomák rendszerint az itt felszolgált tea és rum arányán viccelődnek.  Erről igazából Müller Károly 1855-ben keletkezett városleírása tehet, amelyben a szerző még verset is szentelt a témának. Mivel a helyről kevés egyéb információ áll rendelkezésre, ez a költemény maradt, hogy felidézzük az egykori hangulatot: “Görög meg rác disznókereskedők gyűlnek ide át,/ Ősi szokásból a rumba töltnek néhány csepp teát.” Pedig a disznókereskedőknél jóval előkelőbb közönség is megszállt itt. Gyakori vendég volt például Déryné Széppataki Róza, 1849-ben, Buda ostromának idején pedig hadászati jelentőségű fogadóvá avanzsált, ugyanis itt rendezte be a központját a Honvéd Tüzérparancsnokság. A Mátyás király fogadó felett azonban eljárt az idő, a Kerepesi utat is elérte az építkezési láz. 1863-ban még csak egy plusz emeletet kapott, ekkor még egy fényképész műteremmel is gazdagodott, 1906-ra pedig már egy új, négyemeletes, saroktoronnyal ékesített, impozáns bérház állt a helyén.

FÉNYKÉPÉSZEK AZ UDVARON

A kibővített épületben sem volt egyszerű dolga a fényképésznek műterme kialakításakor, ugyanis ebben az időszakban még a fotográfusoknak a házak udvarával kellett beérniük szalon gyanánt. Itt a legtöbb esetben fabódékat állítottak fel, ahol nem volt könnyű megteremteni a fényképezéshez szükséges körülményeket, ráadásul tűzveszélyesek is voltak. Később így aztán felsőbb emeletekre vagy a padlásterekbe költöztek, ahol már elegendő napfény állt a rendelkezésükre (reflektorok hiányában erre még nagy szükségük volt), másrészt itt már elegáns fogadóteret tudtak kialakítani, sőt a 19. század második felében divatos, festett háttereknek is jutott hely. A Mátyás-király házban Szentkuthy István rendezte be műtermét, ami egy rosszul sikerült házasság után felesége, Anna tulajdonába került. Pontosabban már előtte is a hölgy volt a birtokos (ezt feltehetőleg Szentkuthy zilált anyagi körülményei magyarázták, aki gondjai miatt néhány évvel később öngyilkos lett), de ekkor még a férj üzemeltette a műtermet. Egy évvel a válásuk után, 1875-ben, Anna házasságot kötött egy másik fényképésszel, Halász Ágostonnal. A vállalkozását azonban nem bízta új férje kezelésére, ő maga dolgozott fotósként. Ugyanebben az évben már Halász Anna műtermeként hirdette a fényképészetet.

JAHN JÓZSEF BÉRHÁZA

A századforduló után már nem ráépítésekkel bővítették a házat, hanem egyszerűen lebontották, hogy helyet adjon egy új, grandiózus épületnek. Jahn József 1902-ben vásárolta meg az ingatlant. Bár ő maga is építész volt, a terveket mégsem ő készítette el, hanem Kallina Mórt bízta meg a munkával, a kivitelezést pedig a “Schuber és Hikisch utódai” cég végezte. A telket keretesen elfoglaló, négyemeletes épület lakásait egy közepén felállított lépcsőházzal kötötték össze, így két udvart alakítottak ki. A bérház földszintjén a mai Rákóczi út és és Szentkirályi utca felőli szárnyakra végig bolthelyiségeket és raktárakat terveztek, még a félemeleten is üzlethelyiségek kaptak helyet. A második, csendesebb udvar felőli részre tervezték a lakásokat, itt egy szökőkutat is felállítottak. Az épület földszintjén már az átadás évében, 1906-ban impozáns kávéház nyílt, Christe Károly vezetésével. A kávéház hagyomány  tiszteletből az előd, azaz Mátyás király nevét viselte. Ekkor helyezték el a sarkon az uralkodó szobrát is, amelyet Mayer Ede készített. Alkotása így egyrészt cégérként szolgált, másrészt emléket állított a legendás uralkodónak és a legendás kocsmának is.

A Mátyás Király kávéház képeslapon  “Immár idejött a vívóvacsora Farkas  Pali zenéjét hallgatni” 
Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

1912-ben egy új bolt nyitotta meg kapuit a házban. Egy egészen különleges vállalkozás költözött ide, mégpedig Dehmal Károly zongorakészítő mester üzeme és kereskedése. Dehmal Károly cége komoly hiányt elégített ki, a zongorakészítés ugyanis a céhes rendszer felszámolása, azaz az 1870-es évek óta meglehetősen visszaesett a városban. Míg az 1820-as években több, mint húsz ilyen műhely működött, a század végére már alig akadt helyi gyáros, a zongorakedvelők igényeit jórészt külföldi behozatallal tudták kielégíteni. A kereslet pedig kifejezetten nagy volt, hiszen a zongora birtoklása a polgári életmód elengedhetetlen kellékének számított. Ezt a hangszert még akkor is beszerezték, ha a családból senki nem tudott játszani, egyfajta kötelező bútordarabként tekintettek rá. Muzikális családok otthonaiban a zongora a zeneszobában vagy a nappaliban állt, ellenkező esetben a szalonban helyezték el, a többi reprezentációra szolgáló berendezési tárgy között.

Dehmal Károlyt zongorái 1896-ban elnyerték a millenniumi kiállítás nagy érmét Forrás: OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár

Dehmal Károly a bécsi Fritz és Sohn nevű cégnél tanulta ki a szakma fortélyait. Pestre először nem önszántából került, katonaként vezényelték őt ide. Valószínűleg ekkor látta meg a kínálkozó üzleti lehetőséget, vagy egyszerűen csak megtetszett neki a város – ezt már nehéz lenne kideríteni, mindenesetre szolgálati évei letelte után ide költözött. 1888-ban még tett egy tanulmányutat Berlinbe, ezután megnyitotta saját vállalkozását. A magyar közönség azonban olyannyira elszokott a hazai zongora létezésétől, hogy kezdetben a legcsekélyebb bizalmat sem táplálta a pesti hangszerek iránt. Dehmal így eleinte javításokat, hangolást vállalt, mígnem aztán végül sikerült kiépítenie üzletkörét. 1896-ban elnyerte a millenniumi kiállítás nagy érmét, 1902-ben pedig az Országos  Iparegyesület tüntette őt ki, amiért újra meghonosította a zongorakészítést az országban. Dehmal valóban iskolateremtő volt, üzeméből számos tanítvány került ki, akik később saját vállalkozásukban kamatoztatták a mesternél szerzett szaktudásukat.

ÚJ BÉRLŐK

A háborús évek sok változást okoztak a ház életében is. Az első világháborút követő válságos időszakban csődbe ment a Mátyás király kávéház, 1926-ban az egész üzletet elárverezték. Helyére ekkor egy igazán luxust kínáló bolt, egy autókereskedés költözött. Az Automobil és Traktor Kereskedelmi Részvénytársaság egy Ford szalont rendezett itt be. Ma már érdekesen hat a párosítás, de ekkoriban még tényleg egy helyiségben állították ki a gazdasági gépeket a személyautókkal: az üzlet egyik felében munkagépeket lehetett megcsodálni, míg a másik oldalon Lincoln-autókban gyönyörködhettek a járókelők. Persze a legtöbbeknek valóban csak a vizuális élmény és az álmodozás maradt, nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy egyáltalán bármilyen autót vásároljanak. A gazdasági világválságot követő években pedig még tovább csökkent a fizetőképes kereslet.
A második világháború során megsérült a saroktorony puttókkal és kőfejek sokaságával díszített kupolája, amit egyszerűsített formában építettek újra. Az 1950-es években a belső tereket is átépítették. A lakásokat kisebbekre darabolták, a kávéház helyén pedig több üzlet is elfért: óra-és ékszerkereskedés, Vasedény és egy élelmiszerbolt is kapott itt helyet. Az 1970-es években már neonfények hirdették a fűtő-, főző- és hűtőkészülékeket, illetve az akkoriban még különlegesnek számító nyugati italt, a kólát.

Szöveg: Bálint Angelika; fotók: Perényi László.
Háztól házig utcától utcáig 2. rész  Lektor: Sipka László (Józsefvárosi Önkormányzat; Civilek A Palotanegyedért Egyesület; Rév8 ZRT.) 2020.