Fennmaradt Kiss Géza szecessziós homlokzatterve, sajnos keltezés nélkül, de a felirat szerint már ez is egy korábbi változat módosítása volt, 1911-ben pedig Freund Dezső készített számukra egy újabb változatot. Az ő terveiből a ház keresztmetszete és a padlástér beosztása őrződött meg, így ennyi módosítás után már abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy végül teljes egészében az ő munkája valósult-e meg. Ennyi megválaszolatlan kérdés között egyedül az tűnik valószínűnek, hogy a megrendelők az új építészeti stílus pártfogói voltak, hisz bárki tervezte is végül, a ház kívül-belül a szecesszió szépségeivel árasztja el a látogatót. A homlokzat és a korlátok megcsodálása után érdemes a lábunk alá is nézni, hiszen a bejárati folyosót gyönyörű cementlapok díszitik, sőt lépcsőzni is megéri egyet, hiszen a negyediken még az eredeti emeletjelző táblán is felfedezhetjük az új stílus jegyeit.

MARGIT LA MODE

A két világháború között egy kalapszalon működött a házban, ami az igazán elegáns Margit La Mode nevet viselte. Ekkoriban a kalapárusítás még szorosan összekapcsolódott a gyártással. Míg a bolt utcafronti részében a vevők kiszolgálása zajlott, a szalonok hátsó helyiségeiben rendezték be a műhelyeket. Itt dolgoztak a lányok a fejfedők elkészítésén, pontosabban a munkafolyamat rájuk osztott fázisán. A kalapkészítés ugyanis egyáltalán nem egyszerű mesterség, a kalaposlányok között pedig ugyanolyan hierarchia uralkodott, mint korábban a céhek legényei között. Közülük a legelőkelőbb a modellező volt, ő ült az asztalfőnél, ő alakította ki a kalap formáját. Körülötte ült a többi kézilány, persze ők sem voltak mind egyenrangúak. Rendszerint a nagy kézilányok kiváltsága volt a díszítés - ehhez számtalan tollat, virágot, művirágot, szalagot alkalmaztak, a boldog békeidőben még akár kitömött madár is kerülhetett a kalapokra - a többi feladaton a kis kézilányokkal osztoztak. A formázás és a díszítés kétségkívül meghatározó volt a kalap küllemét illetően, ám igazából ez még mindig csak töredéke volt a masamódok munkájának. Az alapanyagot ugyanis még keményíteni, gőzölni, és nyújtani kellett, mielőtt ráígazították volna a fából készült formákra. Miután lekötözték őket, jöhetett a kefélés, szárítás és a karima körbevágása. A félkész kalap ezután kaphatott díszítést és bélést. Persze az alapanyagok kiválasztása a vevőkörtől függött, a legtöbb szalonnak megvolt a saját célközönsége. A Margit La Mode hirdetéseiben az “olcsó” volt a hívószó, így ő valószínűleg kevésbé fizetőképes vendégek számára készített kalapokat.

A FÉNY ÉS A PAPÍR

Freund Zsigmond tervein a padlástér jórészét egy hatalmas műterem foglalja el. Minden bizonnyal fotográfust vártak ide, mivel még a sötétkamrát és a retusáló helyiségeket is megtervezték. A tágas terekre szüksége is lett volna egy ide költöző fényképésznek, hiszen a műtermekhez illett egy elegáns, műtárgyakkal és kényelmes ülőalkalmatosságokkal felszerelt fogadószalont is kialakítani. Sajnos annak nem sikerült nyomára bukkani, hogy vajon végül valóban rendeztek-e be itt fotó műtermet, viszont néhány évtized múlva biztosan érkezett egy művész a házba, mégpedig Megyeri Barna szobrász személyében. Megyeri Barna Nagyváradon született, 1942-ben fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Egyetemen. A háború ugyan megakasztotta a pályáját, de 1947-ben már újra elkápráztatta avantgard műveivel a fővárosi művészközönséget. Megyeri a síkformákkal és azok mozgásával kísérletezett, papírlapokból és vékony fémlemezekből készített játékos, könnyed szerkezeteket. Az 1950-es évek azonban nem a művészi útkeresést díjazó korszak volt, papírcsodái nem jutottak nagyközönség elé, köztéri szobraiért nagyobb elismerést kapott. Műterme nem ebben a házban volt, az Epreskertben dolgozott, bár egy művész otthona valószínűleg sosem mentes az alkotástól.
Megyeri Barna műtermében Forrás: Fortepan/Aradi Péter

A KÉNYELEM ÁRA

A ház további átalakításainak története a töredékes dokumentáció miatt éppolyan rejtélyes, mint születésének körülményei. Az 1990-es években készült felmérésből látszik, hogy a konyháknak külön, a gangra nyíló ajtajuk is volt. Az itt lakók emlékei szerint ez bizony nem volt éppen praktikus megoldás, hiszen inkább a lakáson belül közlekedtek, a plusz ajtó csak még egy nyílást jelentett, ahol bejöhetett a hideg. Hogy pontosan mikor és miért is alakították ki a külön nyíló konyhákat, az a múlt homályába vész. Nem kizárt, hogy a cselédek számára nyitott kerülőút volt, de az is meglehet, hogy később variáltak a lakásbeosztásokkal. Szintén a házban élők emléke alapján derült ki az is, hogy a hátsó szárny lakásai még nem voltak összkomfortosak, emeletenként egy közös mellékhelyiség állt az itt lakók rendelkezésére. Ez a megoldás nem volt szokatlan a 19-20. század fordulóján. A hátsó, világítóudvarra néző lakások ugyanis rendszerint az alacsonyabb árú bérlemények közé tartoztak, így azokat ennek megfelelően kisebbre, egyszerűbbre alakították. A lift esete is kérdőjeleket vet fel. Rákosi Jenő ugyanis engedélyt kért és kapott egy felvonó beépítésére, de ennek a korabeli szerkezetnek nincs nyoma a házban. Annál szembetűnőbb az 1960-as ‘70-es évek környékén beállított lift. A modern kor eme vívmányát viszont még az új gépezet beszerelése után sem használhatták teljesen gondtalanul a ház lakói, ugyanis a lépcsőzés megtakarításáért cserébe liftpénzt kellett fizetni.

Ez az intézmény gyakorlatilag egyidős a felvonók megszületésével, az 1930-as években viszont létezése már komoly vitát váltott ki, még a főváros közgyűlése is tárgyalta a kérdést. A legtöbben szerettek volna megszabadulni a menetenként 6 fillérnyi viteldíjtól, bár voltak, akik csak legyintettek a problémára. Az eltörlés szószólói viszont azzal érveltek, hogy sok kicsi sokra megy, főleg amikor a bevétel sem igazán nagy. Épp elég többletkiadásnak érezték a kapupénzt (ami a kapuzárás után érkezőket terhelte) és a házmesterpénzt, a lift már túlfeszítette a kereteket. Bármilyen élénk indulatokat is váltott ki a liftpénz, elég hosszú életűnek bizonyult, mint ahogy ennek a háznak az esete is mutatja, még a szocializmus éveiben is megmaradt ez a járulék. Időközben a fizetés módja viszont megváltozott, a felvonó költségeit egy 1972-ben hozott rendelet szerint - a mai gyakorlathoz hasonlóan - már nem menetenként, hanem havidíj formájában fizették a lakók.

Szöveg: Bálint Angelika; fotók: Perényi László.
Háztól házig utcától utcáig 2. rész  Lektor: Sipka László (Józsefvárosi Önkormányzat; Civilek A Palotanegyedért Egyesület; Rév8 ZRT.) 2020.