A lakók között pedig olyan jelentős személyiségeket találunk, mint Ballagi Mór és Mikszáth Kálmán. De a nyelvművelés mellett a képzőművészethez is kapcsolódik a története, ugyanis évtizedekig bronzöntő műhelynek adott otthont.

A SZAVAK TUDOMÁNYA

A házat 1869-ben Ballagi Mór kérésére Heinrich Károly tervezte. Ballagi ekkor már több mint tíz éve volt a Kálvin téren működő Pesti Theológiai Akadémia tanára. A tanítás és a teológia mellett számtalan tudományterületen jártas volt: tanult filozófiát, matematikát, Párizsban mérnöki kurzusokat végzett, végül bölcsészeti doktorátust szerzett. A legszenvedélyesebben azonban a nyelvészeti kutatások érdekelték őt: összegyűjtötte a magyar példabeszédeket és közmondásokat, neki köszönhetjük A magyar nyelv teljes szótárának összeállítását, emellett német-magyar szótárt is szerkesztett.
 

Mikszáth Kálmán vőlegény korában  (Forrás: Új Idők 1910. június 5. 568. o.)  

“Én úgy bútorozom be a pesti szállásomat, hogy mikor abba Maga belép egyszerű veres ruhájában, mindent megtaláljon benne.” A ház leghíresebb lakója Mikszáth Kálmán volt, itt volt 1873-ban feleségével, Mauks Ilonával az első közös otthonuk. Ám sajnos ekkoriban Mikszáth még egyáltalán nem volt elismert író, sőt, írásait alig-alig fogadták el publikálásra a lapok. A fiatal házaspár emiatt meglehetősen szűkös anyagi körülmények között élt, ráadásul családtagjaiktól sem remélhettek támogatást, hiszen az ifjú Mikszáth apai tiltás ellenére, gyakorlatilag megszöktette Ilonát a szülői házból. Kettejük története már csak a lányszöktetés miatt is regénybe illő, de nem kevésbé lírai szerelmük és házasságuk története sem. Balassagyarmaton ismerkedtek meg, Mikszáth Kálmán Ilona édesapjának a beosztottja volt, így gyakran megfordult vendégként a Mauks-házban. Ilona leírása szerint kicsit esetlenül festett, mikor először meglátták egymást. Kék-fehér pöttyös nyakkendőjét egyáltalán nem sikerült neki csokor alakúra kötnie, ráadásul ehhez a színkombiációhoz sárga felöltőt viselt, tele zsebekkel. A zsebek különféle papírdarabkáktól dudorodtak, az öreges csizma tovább rontott az összhatáson. De Ilona nem az a típusú lány volt, aki a stílusérzéket kereste volna egy férfiban, őt Mikszáth tekintete, “beszélő szemei” első látásra lenyűgözték, ahogy ő fogalmazott: “egyik pirulásból a másikba esett”. Kettejük románcát azonban beárnyékolta az atyai szigor. Mauks Mátyás rossz szemmel nézte, hogy Mikszáth az ígéretes, de legalább is biztos megélhetést jelentő hivatalnoki pálya helyett íróként szeretne boldogulni. Határozottan ellenezte, hogy lánya ilyen kilátástalan helyzetű férjet válasszon magának. Ilona azonban nem törődött bele apja tiltásába. Szülei akarata ellenére, sőt, azok tudta nélkül, titokban házasodott össze kedvesével. Az esküvőt 1873 júliusában tartották, a Kerepesi úti (ma Rákóczi út) evangélikus templomban. Mikszáth nem kecsegtette menyasszonyát hiú ábrándokkal, őszintén bevallotta még a házasság előtt, hogy gondtalan, kényelmes életet nem tud biztosítani neki. Megígérte azonban, hogy egyszerű otthonukat gondosan berendezi mindennel, amire a fiatal asszonynak szüksége lehet.

A feleség Mauks Ilona

Ilona pedig értékelte ezt: “Ki volt boldogabb, mint én, mikor először ültünk saját asztalunknál? Oly puha, meleg kis fészek volt ez a Mária utcai lakás, hogy még ma is szeretettel gondolok vissza rá.” A helyzet sajnos később sem javult, hiába írt Mikszáth, és hiába kilincselt a szerkesztőségeknél, nem tudott elég bevételre szert tenni. A Mária utcai lakást is el kellett hagyniuk, nem tudták kifizetni a bérleti díjat. Ilonát megviselte a nélkülözés, Mikszáthot pedig az, hogy felesége miatta kényszerült ilyen nehéz élethelyzetbe. Jobbnak látta a válást, hiszen így Ilona visszamehetett a szülői házba, nem kényszerült vándorlásra az újabb és újabb hónapos szobák között. Évek teltek el, mire Mikszáth áttörést tudott elérni, a siker viszont ekkor már annál nagyobb volt. A tót atyafiak című könyvével végre felkeltette az irodalmi körök és a közönség figyelmét is, A jó palócok szintén nagy sikert aratott. A két kötet végre meghozta az elismerést és a biztos állást is, Mikszáth a Pesti Hírlap munkatársa lett. Mindeközben nem feledkezett meg a szerelméről sem, újra megkérte Ilona kezét: “Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbját magam szenvedtem át, a jobb sorsomat megosztom ismét.” 1882. december 31-én újra összeházasodtak.

EGY CSALÁD A BRONZ BŰVKÖRÉBEN

A házban ezután is zajlott az élet. 1876-ban Vandrák Samu bronzöntő mester és felesége, Hermina vásárolta meg az épületet. Vandrák Bécsben tanulta ki a szakmát, s bár alkotásait már 1846-ban elismeréssel fogadták Pesten (még bronzérmet is nyert egy kiállításon), mégis csak 1853-ban léphetett be a bronzműves céh tagjai közé. Az 1848-1949 közötti időszak egyébként sem a művészi bronzöntés kora volt. Vandrák ekkoriban festészettel foglalkozott. Később az új tárgyak készítése mellett a régi műalkotások megmentése is szenvedélyévé vált. 1870-ben a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti tára arra készült, hogy Berlinbe küldi helyreállíttatni a sérült műtárgyait. Vandrák Samu segítségével végül mégsem volt szükség az utaztatásra, kezei alatt újjáéledtek az ókori bronz tárgyak. A restaurálás mint szakma, ekkor még gyerekcipőben járt, Vandrák munkáját az Archeológiai Értesítőben egy fáradtságos és bonyolult műtéthez hasonlították. Külön méltatták őt azért, mert nem anyagi érdekeltség vezette őt, mikor vállalkozott a feladatra, hanem szakmai kíváncsiság és lelkesedés ösztönözte erre a munkára.

Időközben Vandrák családja is gyarapodott. Fia, László is beletanult az ércműves mesterségbe, 1887-ben vette át édesapja vállalkozását. A jelek szerint jól ment az üzlet, ugyanis Lászlónak hamarosan új és nagyobb műhelyre lett szüksége. 1889-ben kezdett neki az épület bővítésének, ekkor készültek el az emeletes házhoz ragasztott földszintes szárnyak. A ház lakói saját, belső szoborkiállítást is nyertek így, hiszen Vandrák László alkotásai díszítették az udvart. Sorra készültek a szebbnél szebb öntvények, de a mester egyéb művészi alkotások kivitelezésével is foglalkozott. Hibján Samuval közösen ő végezte el az aranyozási, a zománcozási munkákat és a drágakőberakást is Körösföi-Kriesch Aladár koronázási reliefjéhez, mely a marosvásárhelyi Kultúrpalota díszeként készült.

A családban a név és a mesterség is öröklődött. 1894-ben született meg ifjabb Vandrák László, aki szintén beletanult a bronzöntésbe, 1927 után már ő vezette az üzemet. A kor kívánalmainak megfelelően modernizálta, villanymotorral szerelte fel a műhelyt. Két tanonccal és két segéddel dolgozott együtt, különféle dísztárgyakat készítettek, de számos művészi síremlék is került ki a kezeik közül.

BÚVÓPATAK

A ház a második világháború után sokkal prózaibb szerepet kapott. 1954-ben nekikezdtek a felújításának, ekkor alakították munkásszállóvá, rendőrnőknek adott otthont. 1964-től újabb felújítás kezdődött, hat lakást alakítottak ki az épületben. Az 1967-ben kiadott használatbavételi engedélyen azonban egy érdekes problémára mutattak rá: “Kivizsgálandó a falnedvesedés oka.” Ez a falnedvesedés ugyanis az itt élők emlékei szerint visszatérő probléma, forrása pedig egyáltalán nem a vezetékekhez, vagy más műszaki problémához köthető. A bennfentesek ugyanis ma is úgy tudják, hogy valaha egy kút volt a ház alatt. Azt nem tudni, hogy az illetékesek akkoriban megkérdezték-e a környéken lakókat, mindenesetre hasznos információt kaptak volna. Az utca alatt ugyanis valóban komoly víztartalék rejtőzik: a középkorban még egy régi Dunaág kanyargott itt, amit valószínűleg a török idők után temettek be. Később pedig a Rákos-árok húzódott ezen a vonalon, melyet az 1850-es évek előtt még az utca neve is őrzött, akkoriban még Csatorna utcának is hívták ezt a területet.

Szöveg: Bálint Angelika; fotók: Perényi László.
Háztól házig utcától utcáig 2. rész  Lektor: Sipka László (Józsefvárosi Önkormányzat; Civilek A Palotanegyedért Egyesület; Rév8 ZRT.) 2020.