Nem sokat gondolkodtál, mikor a találkozás helyszínéről kérdeztelek…

Persze, hogy nem! Nekem a Krúdy utca olyan, mint Toscana. Itt ülni a kávémmal a napsütésben épp olyan érzés, mintha valamelyik itáliai városkában lennék. Imádom a hangulatát, szerintem egész Budapesten egyedülálló.

Először emlékeim szerint egy Borfesztiválon találkoztunk, az idők kezdetén. Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a borral?

Az egész onnan jött, hogy pincérként dolgoztam, és nagyon zavart, mikor a vendégek az ételekhez illő borokról kérdeztek – nekem meg lövésem sem volt a témáról. Vagy esetleg a vendég többet tudott róla, mint én. Akkor, 1993 januárjában indult egy sommelier képzés – őszintén, azt sem nagyon tudtam, mi az csak annyit, hogy a borról szól –, így beíratkoztam. Hiszed, nem hiszed, már az első alkalommal tudtam, ez szoros kapcsolat lesz, több annál, hogy pár okos mondatot tudjak a jövőben mondani a vendégeknek. Egyik dolog követte a másikat, a következő évben már a Gundelben kezdtem, mint sommelier.

Ez valóban gyorsan ment, volt hozzá érzéked!

Volt, hála Istennek! De azért tudni kell, más világ volt: nagyon kevés boros rendezvény volt akkoriban Budapesten – havonta egy, vagy annyi sem –, de én azokon mindegyiken ott voltam, hogy lássak, tanuljak, halljak. Ha valaki szervezett egy pincetúrát, én arra biztosan elmentem. Nem foglalkoztak akkoriban annyian a borral mint manapság, én az elsők között voltam.

Lényeg a lényeg, hét évig dolgoztam a Gundelben, onnan Zwack Péter úr hívott át a cégéhez: én válogattam az általuk forgalmazott borokat, én tanítottam be a partneréttermek személyzetét, bemutatókon, fesztiválokon képviseltem a céget – én voltam a Zwack borok arca.

Apropó! Voltál az idei Borfesztiválon?

Ugyan már! (nevet) Több, mint húsz évig ott voltam mindegyiken, a Zwackos időszak alatt pedig minden nap a pultban álltam és kóstoltattam a látogatókat nyitástól zárásig. Egy időre elég volt, hidd el!

Készséggel elhiszem. De vissza a pályafutásodra: az éppen egybeesett a magyar borreneszánsszal, amit az első vonalból néztél végig. Sőt, te aztán végképp nem csak nézted, de részt is vettél benne.

Az kétségtelenül hőskor volt. Én láttam a mai legnagyobb, legnevesebb pincészetek indulását. Ez a hét év a Gundelben és nyolc év a Zwacknál nagyon sok mindent megtanított nekem, rengeteg borásszal ismerkedtem meg. Ám eljött az a pont, amikor azt mondtam: a megszerzett tapasztalattal önmagamat szeretném megvalósítani.
 

Mikor történt ez?

2009-ben, most szeptemberben kereken tíz éve akkor nyitottam a saját borkereskedésemet. Nekem addigra „mániámmá” vált a természetes, naturális bor. Az, ahogyan a nagyapáink, dédapáink készítették, adalékok nélkül. Nekik ott volt a kén, és ennyi. Én ilyen borokat kerestem és ezeket szerettem volna forgalmazni – és forgalmazom is.
 

Elégedett vagy az elmúlt tíz évvel?

Kétségtelenül volt egy íve ennek az időszaknak, itt is nagyon sokat tanultam, tapasztaltam, kicsit finomítottam a kezdeti, fiatalos elánon, de továbbra is nagyon szeretem amit csinálok.

Nagy a szabadságom: olyan borászatok azon borait forgalmazom csak, amelyikkel minden tekintetben elégedett vagyok – és ráadásul tudok újat mutatni az embereknek.
 

Kívülről nézve nagy fába vágtad a fejszéd, mikor ismeretlen – vagy majdnem ismeretlen – borászok tételeit kezdted forgalmazni.

Óriásiba. De engem mindig ez izgatott, sohasem szerettem a jól bevált, biztonságos utat járni. Mindig szerettem úttörőnek lenni valamiben. A kihívások nem zavartak, sőt. Sokan különcnek is tartják az ilyenfajta embereket, mint én. Ez némiképp igaz is, hiszen magam nehezítettem meg az életem azzal, hogy nem a nagy nevek borait forgalmazom, akikkel – mint már említettem - a kezdetektől jó viszonyban vagyok.
 

És akkor még nem említettük a másik „mániádat”, ami szintén nem könnyíti meg az életed!

Bizony! (nevet) A másik mániám a magyar szőlőfajták. Nekem ez egy küldetés, amiből kézzelfogható hasznom sohasem lesz. Ezekről a fajtákról azt is kell tudni, sajnos egy részük napjainkra jórészt el is tűnt. De egy olyan országban, ahol a kultúrának szerves része a bor, és a szőlőtermesztésnek és borkészítésnek ezeréves hagyománya van, arra kell törekedjünk, hogy érdekesek legyünk a világ számára, ezt pedig csak a helyi jellegzetességekkel érhetjük el. Az újvilágnak megengedheti magának – és jól is áll neki –, hogy francia fajtákat termeljen, amik már ismertek, keresettek a világban. Ám nekünk az itt kialakult, itteni viszonyokhoz idomult szőlőkből készült borokat kell megmutassuk a külföldi  borbarátoknak, hiszen nálunk ezek a fajták adják a legjobb bort. Miért lenne egy külföldi kíváncsi a magyar cabernet-re, vagy a magyar chardonnay-ra? Abból úgyis a franciát keresik. Sokkal inkább kíváncsiak a furmintra, a juhfarkra, a kéknyelűre, az ezerjóra, a csókaszőlőre, a tihanyi kékre, a laskára, és sorolhatnám. Ám sajnos a rendszerváltás után nem ezeket kezdték telepíteni és nem ezek kerültek vissza a köztudatba, hanem a külföldi fajták – egyedül Tokaj-Hegyalja az üdítő kivétel. Meggyőződésem, hogy ezen változtatni kell, csak így tudunk visszakerülni a világ bortérképére, ezek a fajták hozhatják majd meg az áttörést a világpiacra. 
 

Komoly célkitűzések ezek, nem is tűnnek egyszerűnek. Nem bántad meg a döntésedet, hogy saját utadra léptél?

Dehogy is, nem panaszként mondtam, amit mondtam! Teljesen kitölti az életemet amit csinálok, a kereskedelem mellett pedig egyéb dolgokkal is foglalkozom: borbemutatókat, tréningeket tartok, szaktanácsadást vállalok – mindezt azért, hogy tudjam a munkát folytatni a saját kereskedésemben. Minden egyéb ezt a célt szolgálja – és persze azt, hogy jól érezzem a magam a bőrömben. Nagyon nem mindegy, hogy mikor reggel felkelek, akkor a munkahelyemen kell bejelentkeznem, vagy ha úgy tartja kedvem, lemegyek a Krúdy utcába egy kávéra.
 

Visszatérő motívum a Palotanegyed. Ennyire szereted?

Micsoda kérdés? Nagyon! Eleve született józsefvárosi vagyok, itt nőttem fel a Csarnok negyedben, ide jártam iskolába is, a Német – akkor még Bacsó Béla utcába. Legfeljebb a kerületen belül költöztem, most a Krúdyban lakom, nem is mennék máshová, itt érzem jól magam.

Összetéveszthetetlen hangulata van a Palotanegyednek – a Mikszáth tér és környéke szerintem óriási, itt egész évben zajlik az élet, mégis nyugalom van, és ha hajnali ötkor lehozom a kutyám sétálni, nem kell a hátam mögé tekintgetnem. Rengeteget fejlődött a városrész az elmúlt időben, nagyon jó itt élni. Ráadásul olyan, mint egy jó vörösbor: még mindig nem ért el a csúcsára, van benne potenciál.

Szöveg: Zékány János
Fotó: Baranyai Attila