Múlt és jelen
A rendíthetetlen kéményseprő
2015. november 1.
A kémények őre és karbantartója mindig a szerencse jelképe volt. Ez köztudott, viszont abban is megegyezhetünk: mindenkinek jobb, ha a füst a szabad ég alatt van. Palotanegyedben nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy páratlanul szép házakkal, vagy lenyűgöző múltbéli történetekkel találkozzunk. Azonban, néha nem árt egy kis mázli, hogy közelebbről is megismerhessük ezeket.
Szeretek, sőt talán úgy is mondhatom, imádok sétálni Budapesten. Járni a várost, felfedezni az utcákat, kis zugokat, tereket, belesni - és ha igazán szerencsés vagyok -, beosonni egy-egy nyitott kapualjon. Ebben a kalandban is van egy társam, akivel ketten, kéz a kézben rójuk az utcákat, hogy érzéseket, élményeket gyűjtsünk magunknak. Hiszen nem kell ahhoz messzire utazni, hogy szépet lássunk: elég, ha csak nyitott szemmel figyeljük a minket körbevevő világot.
A lépcsőház szűk feljáróját itt is míves kovácsoltvas korlát teszi biztonságossá. Felnézve egy gyönyörű freskót láthatunk, ami viszonylag még jó állapotban van, bár - ahogy később utánanéztem a ház történetének - ennél több falfestmény volt a lépcsőházban, azonban azok sajnos mára eltűntek, mint ahogy az a generáció is, akik először birtokba vették ezt az épületet.
Azt is megtudtam, hogy a ház homlokzatán horganylemezből készült a színezett szobor, ami valószínűleg egykor cégérként is funkcionált.
Egy ilyen őszi sétánk során jutottunk el, a számunkra olyan kedves Palotanegyed egyik utcájába, ahol is „szemben jött” velünk a szerencse. Illetve csak állt, mivel a Bródy Sándor utca 15. számú ház homlokzatáról egy kéményseprő szobra pillantott le ránk. És, ahogy a babona is tartja: „Kéményseprőt látok, szerencsét találok!”
De még mekkora szerencse volt ez számunkra. Már maga a szobor jelenléte is kellemes meglepetés volt. A kívülről egyszerű homlokzatú házba (és még egyszerűbb vasrácsos kapun) csak úgy hívogatott be ez a biztonságot sugárzó alak. Létráját – ha kicsit sebesülten is - olyan erővel tartja, amely azt jelzi, itt nincs mitől tartani. Megpróbáltuk és bejutottunk. Véletlen volt, esetleg szerencse?
Az utcát magunk mögött hagyva egy másik országban találtuk magunkat. Csend, béke és… Olaszország? A tipikus pesti bérházak és paloták ismerete után úgy tűnt, mintha más világba csöppentünk volna. Az épület egyszintes és nincs olyan pontja, ahol ne válna róla a vakolat, mégis a pepita mintás teraszával és szőlővel befuttatott oszlopaival, a hatalmas teraszra kitett asztalkáival olyan, mint a mediterrán vidékek házai. Nem akartunk hinni a szemünknek, hogy a kerület egy ilyen csodát is rejteget.
A lépcsőház szűk feljáróját itt is míves kovácsoltvas korlát teszi biztonságossá. Felnézve egy gyönyörű freskót láthatunk, ami viszonylag még jó állapotban van, bár - ahogy később utánanéztem a ház történetének - ennél több falfestmény volt a lépcsőházban, azonban azok sajnos mára eltűntek, mint ahogy az a generáció is, akik először birtokba vették ezt az épületet.
Egy kis utánajárással kiderítettem, hogy a „Kéményseprő-házat” Hild Károly tervei szerint a Devecis család építtette 1851-55 között. A família egyébként – nem meglepő módon - Itáliából származott, a kéményseprő mesterség pedig apáról fiúra öröklődött köreikben. Így talán már nem is olyan véletlen, hogy az ide betérőt mediterrán hangulat fogja el.
Azt is megtudtam, hogy a ház homlokzatán horganylemezből készült a színezett szobor, ami valószínűleg egykor cégérként is funkcionált.
Ugyanakkor az a történet is kering az épületről, hogy Hild József tervezte az angolkisasszonyok részére, akiktől később megvásárolta a kéményseprőmester család. Akárhogy is történt, 1860 körül emeletes udvari szárnnyal toldották meg az épületet, ami baloldalról szegélyezi az így kialakult, L alakú, különleges hangulatú, szokatlanul mély udvart.
Ahogy ismét az utcán voltunk, visszacsöppentünk a valóságba, de ahogy a történet elején említettem, nem mentünk messzire, mégis barangoltunk egy mediterrán vidéken.
