Sajnos le kell lombozzam, nem egészen. (nevet) Azt mindig is tudtam, hogy klasszikus, kétkezi munkát akarok végezni - mindig élveztem, ha az anyagból valami más minőség keletkezett.

 

Ötvös a szakmám - ezüstműves szerettem volna lenni, ám nem volt ilyen irányú képzés - így lettem jobb híján aranyműves. Édesapámmal kezdtem dolgozni - aki szintén szakmabeli - de jobbnak láttam függetlenedni. Így kerültem a Zágon műhelybe, ahol kitanultam Zágon Rudolftól a kardműves szakmát. Nyolc évig dolgoztam mellette alkalmazottként, amikor felajánlotta, hogy átvehetem tőle a műhelyét - kapva kaptam a lehetőségen. Nem sok köze van annak amit most csinálok az eredeti végzettségemhez, de nagyon szeretem, mert kétkezi fémmunka.

 

 

Nem, valóban nem. Mi nem ütjük az izzó acélt az üllőn. Olyannyira nem, hogy a pengéket készen kapjuk - régen például a szentgotthárdi gyárból - ám minden mást mi készítünk egy tőrön, kardon. 

 

A hüvelyt, a bársonyozást, a vereteket, díszítést, a markolatok drótozását, a galvanizálást (fémbevonat képzése - a szerk.).

 

 

Nem, tudtommal nincs. A még dolgozó mesterektől kell ellesni a szakma fogásait. De nincs sok ilyen már, azt elárulom.

 

 

Munka van elég, csak bírjam! Most épp egy minisztériumi megrendelésen dolgozom, és nagyon közel a határidő.

 

Adományozásra szánt dísztőröket kell rövidesen leszállítanom, ezért nyúlik a munkaidő gyakran bele az estébe-éjszakába is.

 

 

Nikkelezésre, krómozásra, vörösrezezésre hoznak be mindenféle tárgyakat, de fémtárgyak restaurálását, felújítását, javítását is vállaljuk - a lakosság szolgálatában állunk! (nevet) 

 

Sok hagyományőrző is megkeres még minket, akik korabeli fegyverek másolatait szeretnék elkészíttetni. De a mi műhelyünkből kerültek ki az újjáalakult Koronaőrség díszkardjai is, amit az eredeti után alkottunk meg. Szóval elég széles a skála.

 

 

Én és a segédem vagyunk, akik állandóan itt tartózkodunk, de Zágon úr is be-be tér néha, főleg az ilyen típusú, nagyobb megrendelések esetén.

 

 

Hogyne. Már Zágon Rezső, az én mesterem, Zágon Rudolf édesapja is ezt a hivatást űzte. Sőt, ő még kovácsolta is a pengéket.

 

Sportolóknak, színházaknak, filmforgatásra - mind-mind ők készítették a kardokat, tőröket, de még vérteket, páncélokat is. Rokonságban álltak a Kozák famíliával - Rezső bácsi Kozák lányt vett feleségül - akik szintén neves mesterek voltak a szakmában. A két világháború közötti katonai dísztőrök, kardok jó része az ő műhelyükből került ki, ezek a mai gyűjtők féltett kincsei. 

 

Beszállítói voltak a Magyar Királyi Honvéd Légierőnek és a Folyamőrségnek is. Elképzelheti, mennyi tudás és tapasztalat gyűlt össze a családokban generációk alatt!

 

 

Örülök neki, nagyon szép munkák kerültek ki a régiek kezei közül, becsülje meg őket!

 

 

Hogyne. Gyakran alig tudok bejönni tőlük. (nevet) Na jó, a viccet félretéve: szó sincs erről. 

 

Nem különösebben népszerű manapság az olyan mesterség, ahol meg kell fogni a munka végét. Nem számítógépek billentyűzetét vagy telefonokat kell nyomkodni - ráadásul állandóan szutykos az ember. De szerencsére ez engem nem zavar.

 

 

Szerző: Zékány János

Fotó: Baranyai Attila