Interjú

Ahol a csillogó díszfegyverek készülnek

2019. március 29.

Alig néhány lépcsőnyire a Rökk Szilárd utca szintje alá ereszkedve a felszínitől teljesen eltérő világba csöppenünk. Nem, nem időkaput találtunk a Palotanegyedben, hanem "csak" egy kardműves műhelyt - az utolsó működők egyikét Magyarországon. Urbán Dániellel beszélgettünk.

 A kosztümös, "kardozós" filmeken felnőve majd' minden fiúgyermek vágyott egy igazi kardra, de mindegyikünk legfeljebb fakardot kapott. Ön viszont maga készíti a míves fegyvereket. Őszintén mondom - biztosan a gyermeki lelkem beszél belőlem - irígylem! Mindig is ezt a hivatást szerette volna űzni?
 
Sajnos le kell lombozzam, nem egészen. (nevet) Azt mindig is tudtam, hogy klasszikus, kétkezi munkát akarok végezni - mindig élveztem, ha az anyagból valami más minőség keletkezett.

 


Ötvös a szakmám - ezüstműves szerettem volna lenni, ám nem volt ilyen irányú képzés - így lettem jobb híján aranyműves. Édesapámmal kezdtem dolgozni - aki szintén szakmabeli - de jobbnak láttam függetlenedni. Így kerültem a Zágon műhelybe, ahol kitanultam Zágon Rudolftól a kardműves szakmát. Nyolc évig dolgoztam mellette alkalmazottként, amikor felajánlotta, hogy átvehetem tőle a műhelyét - kapva kaptam a lehetőségen. Nem sok köze van annak amit most csinálok az eredeti végzettségemhez, de nagyon szeretem, mert kétkezi fémmunka.
 
Tisztázzunk az alapfogalmakat: a kardműves nem kardkovács ugye?
 
Nem, valóban nem. Mi nem ütjük az izzó acélt az üllőn. Olyannyira nem, hogy a pengéket készen kapjuk - régen például a szentgotthárdi gyárból - ám minden mást mi készítünk egy tőrön, kardon. 

 


A hüvelyt, a bársonyozást, a vereteket, díszítést, a markolatok drótozását, a galvanizálást (fémbevonat képzése - a szerk.).
 
Van ilyen irányú képzés? Hogy válhat valaki kardművessé?
 
Nem, tudtommal nincs. A még dolgozó mesterektől kell ellesni a szakma fogásait. De nincs sok ilyen már, azt elárulom.
 
Okos kérdésnek szántam, hogy van-e elég megrendelése egy ilyen - ne haragudjon a kifejezésért - anakronisztikus szakmának. De mivel este nyolcra kérte a találkozót a műhelybe, be kellett lássam, nemhogy nem okos kérdés, de egyenesen értemetlen is.
 
Munka van elég, csak bírjam! Most épp egy minisztériumi megrendelésen dolgozom, és nagyon közel a határidő.

 


Adományozásra szánt dísztőröket kell rövidesen leszállítanom, ezért nyúlik a munkaidő gyakran bele az estébe-éjszakába is.
 
Rendben. Rendel valamelyik minisztérium egy széria dísztőrt. De ezen kívül milyen munkái vannak még?
 
Nikkelezésre, krómozásra, vörösrezezésre hoznak be mindenféle tárgyakat, de fémtárgyak restaurálását, felújítását, javítását is vállaljuk - a lakosság szolgálatában állunk! (nevet

 


Sok hagyományőrző is megkeres még minket, akik korabeli fegyverek másolatait szeretnék elkészíttetni. De a mi műhelyünkből kerültek ki az újjáalakult Koronaőrség díszkardjai is, amit az eredeti után alkottunk meg. Szóval elég széles a skála.
 
Hányan dolgoznak most a műhelyben?
 
Én és a segédem vagyunk, akik állandóan itt tartózkodunk, de Zágon úr is be-be tér néha, főleg az ilyen típusú, nagyobb megrendelések esetén.
 
Apropó Zágon! Ez a név generációkon át legenda volt a szakmában - ezt még én is tudom.
 
Hogyne. Már Zágon Rezső, az én mesterem, Zágon Rudolf édesapja is ezt a hivatást űzte. Sőt, ő még kovácsolta is a pengéket.

 


Sportolóknak, színházaknak, filmforgatásra - mind-mind ők készítették a kardokat, tőröket, de még vérteket, páncélokat is. Rokonságban álltak a Kozák famíliával - Rezső bácsi Kozák lányt vett feleségül - akik szintén neves mesterek voltak a szakmában. A két világháború közötti katonai dísztőrök, kardok jó része az ő műhelyükből került ki, ezek a mai gyűjtők féltett kincsei. 

 


Beszállítói voltak a Magyar Királyi Honvéd Légierőnek és a Folyamőrségnek is. Elképzelheti, mennyi tudás és tapasztalat gyűlt össze a családokban generációk alatt!
 
Itt most félve bevallhatom: én is gyűjtő vagyok...
 
Örülök neki, nagyon szép munkák kerültek ki a régiek kezei közül, becsülje meg őket!
 
Régebbi időkben nem volt ritka a két kezéből élő, nagy szaktudású mester - legalábbis ezt gondolom. Adódik a kérdés: tolonganak a műhely előtt a tanulni vágyó ifjak?
 
Hogyne. Gyakran alig tudok bejönni tőlük. (nevet) Na jó, a viccet félretéve: szó sincs erről. 

 


Nem különösebben népszerű manapság az olyan mesterség, ahol meg kell fogni a munka végét. Nem számítógépek billentyűzetét vagy telefonokat kell nyomkodni - ráadásul állandóan szutykos az ember. De szerencsére ez engem nem zavar.
 
 
Szerző: Zékány János
Fotó: Baranyai Attila
 

« vissza