A valóság sajnos tényleg nem ez. Nagyszerű dolog cukrászdát üzemeltetni, de rengeteg munkával jár.

 

Mi például heti hét nap nyitva tartunk, folyamatosan új dolgokkal kísérletezünk, amit igényelnek is a vendégek. Nem lehet elkényelmesedni.

 

 

Igen, hogyne. De a családom, azaz a szüleim csak a nyolcvanas évek elején vették át az üzletet egy Szabó József nevezetű cukrászmestertől - az már csak a sors fintora, hogy az én férjem is családneve is Szabó. Édesapám után az üzlet ekkortól Kovács Cukrászdaként lett ismert, és még sokan ma is így emlegetik a környéken. A férjemmel 2013-tól üzemeltetjük a helyet, akkor változtattuk meg a nevét Budapest Cukrászdára. Kicsit átalakítottuk, modernizáltuk a helyiséget, de a funkció természetesen megmaradt. Ott a falon (mutat egy fekete-fehér képre), azon a fotón édesanyám látható egy régi kávéfőző mellett.

 

Az a kép is itt készült, és azon a gépen még én is főztem feketét, mikor a szüleim mellett dolgoztam.

 

Hogyne, sokan visszajárnak hozzánk olyanok, akik a szüleim idejében lettek törzsvendégek. A legtöbb vásárlónk persze a környék lakói közül kerül ki, de az utóbbi időben nagyon megnőtt a betérő turisták száma is, ami régen egyáltalán nem volt jellemző.

 

 

A legjelentősebb változás a múlthoz képest a sokféle keksz, amit most kínálunk. Mi valójában kekszes bolt vagyunk, erről ismernek minket leginkább - és ezt mi vezettük be. Valamiért az emberek nagyon szeretik az aprósüteményeinket, aminek persze örülünk, és mindig próbálunk valami új ízesítéssel előrukkolni.

 

Rengeteget változott a cukrászat a nyolcvanas évekhez képest, lépést kell tartani a korral és a változó ízléssel.

 

A bécsi kocka például máig kapható, azért még mindig ide járnak, nem lehet kivenni a kínálatból, mert folyamatosan keresik. De mint mondtam, a régi klasszikus kínálattal már nem lehet megélni a piacon, nálunk épp ezért majdnem minden héten van valami újdonság.

 

 

Ez másként nem is megy. De szerencsére a férjem kísérletező típus, szereti az újdonságokat, szóval szerencsés helyzetben vagyunk.

 

Ő a napjait a műhelyben tölti - most is ott ügyködik hátul - jómagam a papírmunkát és minden egyebet intézek, ami nem effektív süteménykészítés.

 

 

Igen, az, de én is cukrász végzettségű vagyok. Nem annak készültem – a szüleim nagy bánatára – de végül mégis ennél a hivatásnál kötöttem ki.

 

A vendéglátóipariban érettségiztem és már a gyakorlatomat itt végeztem.

 

 

 Persze, hogy az. Egyedül nem is mertem volna belevágni abba, hogy átvegyem a szüleim üzletét. Ők reggel négytől már itt voltak, egészen délután hatig. Édesanyám a pultban, édesapám a műhelyben. Ahogy már mondtam: rengeteg munkával jár ez.

 

 

Azok mindig vannak. Először is valahogyan meg szeretnénk növelni a rendelkezésre álló teret, hogy többen tudjanak leülni.

 

De mivel az utca felé nem lehet, csak az üzleten belül lehet gondolkodnunk, így marad a galéria, szerencsére a belmagasság ezt megengedi. A távolabbi jövő pedig? Két fiunk van, remélem lesz, aki tovább viszi az üzletet - és persze a hagyományt.