Az újonnan megjelenő építészeti stílusok előszeretettel alkalmazták mind a természetből merített díszítéseket, mind a mértan világa által ihletett formákat. A kapun megjelenő baglyok, szívecskék, mesebelinek tűnő madárpárok a szecesszió kedvelt motívumai voltak. Az új stílus hullámzó, kacskaringós vonalai később szögletesebbekké váltak, geometrikus motívumokká szelídültek. A szecesszióból is táplálkozó art deconak pedig már kifejezetten névjegyévé vált a cikcakkvonal alkalmazása.

A baglyos, szívekkel díszített kapun belépve tobzódhatunk ezekben a mintákban: a vas-és kőkorlátokon, az ajtóvédő rácsokon, de még a padlón is szebbnél szebb geometrikus formákban gyönyörködhetünk. Némelyik szinten még az eredeti emeletszámot jelző táblácska is fennmaradt, ami a századforduló tipográfiai stílusába nyújt bepillantást. Ezt a részletgazdag és mégis letisztult formavilágot Fodor Gyulának köszönhetjük, aki 1909-ben, Molnár Sándor felkérésére tervezte meg a házat.

Fodor Gyula nemcsak a díszítést oldotta meg bravúrosan, a hosszúkásan elnyúló telket is leleményesen használta ki. Egy középső szárny és a hozzátartozó lépcsőház betoldásával két udvart alakított ki. A gang minden emeleten keresztbe-kasul átjárható, a körfolyosók így végtelen hosszas bolyongásra csábítanak a geometrikus formák izgalmas világában.

VÁLLALATI TULAJDON

Molnár Sándor 1917-ben adta el a házat a Gazdaságberendező és Motoreke Részvénytársaságnak. A vállalat vezetésében Bánki Donát, a korszak egyik legtehetségesebb gépészmérnöke is részt vett. Bánki neve a Csonka Jánossal együtt kifejlesztett karburátor révén vált ismertté, ezen kívül más találmányokat is köszönhetünk neki. 1917-ben keresztáramú vízturbinát tervezett, fejlesztése a vízimalmok hatékonyságának növelésében játszott fontos szerepet. A Bánki-turbinákat az említett Gazdaságberendező és Motoreke Rt. kezdte gyártani. A társaság befektetésként vásárolta meg a Baross utcai épületet, amihez rajtuk kívül további vállalatok és találmányok története is kapcsolódik.

CSETNEKTŐL BUDAPESTIG

Az 1920-as években a házban egy kisebb csipkebirodalmat rendeztek be, ekkor költözött ugyanis ide a Szontágh nővérek vállalkozása, a Csetneki magyar csipke. A horgolt csipke készítését Szontágh Aranka testvérével, Erzsébettel közösen honosította meg Csetneken. A technikát Nyugat-Európából hozták, csipkéikhez a magyar népművészetből merítettek motívumokat. Saját mintaíveket és -kollekciót terveztek, több városban is szerveztek tanfolyamokat. A nővérek 1911-ben alapították meg saját cégüket, a Párizsi utca és a Városház utca sarkán nyitottak boltot. A csetneki műhelyben készült csipkét Budapesten alapanyagként használták különféle divatcikkek és lakberendezési tárgyak gyártásához: nyakkendőket, gallérokat, főkötőket, párnákat és függönyöket is készítettek belőle. Az első világháború megrendítette a vállalkozást, ráadásul Trianon után Csetnek Csehszlovákiához került. Erzsébet 1917-ben elhunyt, Aranka mégis újra tudta indítani a vállalkozást, ekkor költöztek a Baross utcába. A második világháború után azonban végképp be kellett zárni a boltot.

SÓSBORSZESZ ÉS SZAPPAN

A Baross utca, akárcsak napjainkban, a múltban is számtalan kisebb-nagyobb kereskedés otthona volt. Nem volt ez másképp a 43. számú házban sem, a házhoz kapcsolódó vállalkozások közül a legnagyobb a Brázay család cége volt. Legsikeresebb termékükkel, a sósborszesszel valamilyen formában valószínűleg már azok is találkoztak, akiknek a Brázay név nem cseng ismerősen. Brázay Kálmán találmánya ugyanis rendkívül sokoldalúnak bizonyult: bőrbe dörzsölve frissítő hatással bírt, de csillapította a fájdalmat, sőt még fertőtlenítésre is használták. Mentolos változatát Erényi Béla gyógyszerész készítette el 1907-ben, a Diana néven forgalmazott termék később komoly konkurenciát jelentett a Brázay cégnek. Ebből született a Dianás cukorka, amit ma is megtalálhatunk a boltok polcain. A cukorkától kanyarodjunk kicsit vissza az eredeti sósborszesz és a Brázayak történetéhez, hogy megtudjuk, miképp is született ez a csodaszer, és miben rejlett sikerének titka.

Brázay Kálmán Rt. szappan- illatszer és sósborszeszágyára  Kép forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény 

 A feltaláló, Brázay Kálmán 1851-ben kezdte pályáját, temesvári inasfiúból lett országos jelentőségű vállalkozó. Tizenkét éves korában kezdett dolgozni egy fűszerkereskedésben, ekkor még a Brezovics nevet viselte. Tanulóévei alatt rengeteget utazott, járt Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Franciaországban és Belgiumban is. Ezekben az években sajátította el a kereskedés fortélyait, de innen merítette az ihletet találmányához is. Ekkor figyelt fel arra a gyakorlatra, hogy az emberek sós vízbe kevert alkoholos párlatot dörzsölnek a bőrükbe fáradtság ellen, ez a praktika különösen a franciák között volt népszerű. Brázay az ötlet alapján saját szert kísérletezett ki: növényi olajokból és aromákból készített finomszeszes oldatot, majd ezt sós vízzel higította. A kész terméket ő nevezte el sósborszesznek. A Brázay-féle sósborszesznek hamar sikere lett. A legjobb reklámnak valószínűleg maga Kossuth Lajos számított, aki a szemét öblögette Brázay csodaszerével – a sósborszeszes szemmosás bizonyára felfrissítette az írásban és olvasásban elfáradt szemet, bár a só és az alkoholtartalom miatt nem feltétlenül lehetett kellemes eljárás.

Brázay komoly üzleti sikerei közéleti megbecsüléssel társultak: kétszer is megválasztották országgyűlési képviselővé, nemesi rangot is kapott. A vállalkozást 1896-ban adta át fiának, Brázay Zoltánnak, aki apja találmányát a nemzetközi piacon kezdte forgalmazni. A Brázay-sósborszesz így eljutott Amerikába, Japánba, Indiába és Mexikóba is. Zoltán emellett a cég profilját is tovább bővítette. 1901-ben vegyészeti gyárat alapított, termékeit Najád márkanéven forgalmazta. Kozmetikumai között a korabeli hölgyek minden szükséges holmit megtalálhattak: gyártott szappant, púdert, illatszereket, különféle krémeket, de még fogkrémet és kölnivizet is. A gyártás Budafokon zajlott, de a forgalmazáshoz a cégnek szükség volt egy városi telephelyre is. Az 1910-es években ebben a házban működött a gyár lerakata. Innen nem csak a kereskedőket látták el Brázay-termékekkel, de magánszemélyek megrendeléseit is teljesítették.

IRODALOM ÉS FEHÉRGALLÉROS BŰNÖZÉS

A ház egyik lakójának ügyes-bajos dolgai szépirodalmi alkotások témájává is váltak, mégpedig a Karinthy család révén. Karinthy Ferenc írásaiban időnként felbukkan anyai nagybátyja, akit „Béla bátyámként” emlegetett, de valódi nevén, Tiborként is megemlékezett róla. Böhm Tibor az 1940-es években lakott itt, alakja érdekes forrásanyagot szolgáltatott unokaöccsének, ugyanis meglehetősen gyakran került összetűzésbe a törvénnyel, még börtönben is volt. A nagybácsi intellektuális, vagy más néven fehérgalléros bűncselekmények elkövetésével foglalatoskodott. A két világháború közötti kriminalisztikusok a törvénysértésnek ezt a típusát kifejezetten modern ágazatként tartották számon, amit a háború utáni gazdasági helyzetnek tulajdonítottak. Alapvetően az értelmiségi réteg által elkövetett, általában valamilyen csalással, hamisítással kapcsolatos törvénysértést értették a fogalom alatt. Böhm Tibor iskolapéldája volt ennek a jelenségnek, igaz, a kriminalisztikai irodalomnak ellentmondva, ő nem várta meg a háborút, már 1913-ban is bajba került magánokirat hamisítása miatt. Karinthy Ferenc nagybátyja bélyegcsalásairól, pénzhamisítási ügyleteiről és hamiskártyázásáról is megemlékezett, a történeti szakirodalomban banki csalással, nemzetközi csekkhamisítással kapcsolatos ügyeiről is olvashatunk. Ezek a bűntények szakismereteket és szövevényes tervezést igényeltek, aminek Tibor mestere volt, ennek ellenére többször is lebukott. Végül nem is a hamisítások, hanem egy egyszerű lopás vetett véget kétes karrierjének. Kabáttolvajként bukott le, ekkor már előélete miatt súlyos büntetéssel, nyolc évnyi fegyházzal sújtották őt. A büntetés letelte után édesapja, Böhm Ignác Üllői úti lakásába költözött.

Szöveg: Bálint Angelika; fotók: Perényi László.
Háztól házig utcától utcáig 2. rész  Lektor: Sipka László (Józsefvárosi Önkormányzat; Civilek A Palotanegyedért Egyesület; Rév8 ZRT.) 2020.