A Degenfeld-Schomburg palota (a Bródy Sándor és Puskin utca találkozásánál) is az EUB támogatásával nyerhette vissza egykori pompáját. Ma is lakóházként funkcionál az épület, de hogy anno milyen lehetett itt az élet? Ezt elárulja nekünk egy levél. Hogy igaz-e a történet vagy sem, azt rábízom az olvasóra, hiszen – mint az említett filmből is kiderül –, csodák mindig történnek.

Kedves Ellám!

Megérkezett az utolsó ládám is, így megtaláltam az elcsomagolt levélpapírjaimat. Végre az új íróasztalomnál írhatom meg neked, hogy milyen csodás helyre költöztünk. Tudom, hogy szabadidődben szívesen olvasol az építészetről, ezért bízom benne, hogy te is éppen úgy fogsz lelkesedni ezért a házért, ahogyan én.

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor a férjem egy délutáni sétánk alkalmával elvitt a Nemzeti Múzeumhoz. Tudod, én vidéken nőttem fel, és számomra ezek a hatalmas, gyönyörű épületek a modern jövőt, a technika fejlődését és a művészet ötvözetét jelentik. Így, bár nagyon szép helyen jártunk, a szívem sajdult belé, hogy nem élhetek itt. Akkor, amikor éppen hangosan felsóhajtottam, az én Tiborom mintha tudta volna, mire gondolok; kézen ragadott és megállított egy hatalmas kapualjban. „Itthon vagyunk!” – kiáltott fel. Nem hittem neki. Hiszen ez az az épület, amelyről a legutóbb az újságban olvastam.

Ybl Miklós tervezte, mégpedig Degenfeld Imre és veje Odescalchi Gyula kérésére, (tudod, az ő felesége Anna). Azt is olvastam akkor az újságban, hogy ez egy kettős funkciójú épület – egyrészt főúri palota, másrészt bérház – amit mindössze két év alatt építettek fel, hiszen 1874-ben már át is adták. Mi persze nem a főúri épületben lakunk, mert ott Annáék, illetve a testvére Ilona és a férje él. Azt már el sem merem mesélni, hogy ő nem más, mint Tisza Kálmán.

Ahogy írtam, mi a bérház oldalán élünk a palotának, de ez nem von le semmit az épület szépségéből. Két bejárata van, azonban az épületeket közös folyosó köti össze. A palota részén öntöttvas oszlopokkal is díszítik a homlokzatot, de a korlátok mindenhol gyönyörű kovácsoltvasból készültek. Nálunk vörös márvány a körfolyosó burkolata, így mindig olyan érzésem van, mintha egy szép szőnyeget terítetek volna le elém. Bár nincs olyan hatalmas kapunk, mint a palota oldalnak, de belépve mozaikkal kirakott előtér fogad, és a falakat díszes festéssel tették szebbé. Sőt, az udvarunk közepén még egy nagy márványkút is áll. A szomszédok is kedvesek, örülök, ha megállunk és beszélgetünk egy kicsit.

Azóta a pillanat óta, hogy Tibor megmutatta az új otthonunk, nem tudom elhinni, hogy ez a valóság és nem csak álmodom. Ez egy erős, biztonságos, szép épület. Pont olyan, ahol egy család, mint mi, boldogan élhetünk.

Tudom, hogy butaság, de szoktam rajta gondolkodni, hogy ha egyszer mi már nem leszünk, ezek az épületek vajon fognak-e még állni? Kik élnek majd benne? Ők is úgy fogják szeretni, mint mi? Jó lenne egy kicsit előre menni az időben, hogy megtudjuk!

Nagyon sokat fecsegtem, remélem nem bánod! Ha Pesten jártok, feltétlenül el kell jönnötök hozzánk.

Addig is várom leveled, ölellek,

Janka

Pest, 1880. augusztus 11.