A felsorolás pontos és mintegy negyven évet ölel fel. Rengeteg dologgal foglalkoztam, azonban - ha ma kérdeznek - azt mondom, hogy író vagyok. Persze a filmtörténet is közel áll hozzám, hiszen tanítottam és még szeretném is tanítani a jövőben. Dramaturgként közel tíz évig dolgoztam, nem véletlenül született az Eső és telefon című könyvem sem.

 

 

Tehát az Eső és telefontól függetlenül is szerepet játszott életében a mozi.
 

Az egyik regényemben írtam is róla. Első általános iskolás koromban kaptam egy szívizomgyulladást, ami miatt sokáig itthon voltam. A körzeti orvos javaslatára – mondván ne poshadjon otthon a gyerek – vittek gyakrabban moziba, a Gutenberg-ház oldalában egykor működött Omniába. Később már önállóan jártam, majd kezdtem szökdösni. Odáig vetemedtem, hogy a vasárnapi misére szánt perselypénzből, vagy iskola helyett is inkább moziba mentem. Persze benőtt a fejem lágya és – amikor már bukásra álltam – felhagytam a lógással.
 

Érdekes, hogy egy korábban a Palotanegyedben élő művész, Francois Fiedler is súlyos gyermekkori betegsége miatt fordult a művészet felé, hiszen nem tudott együtt lenni a kortársaival.
 

Jó párhuzam, mert engem is visszatartott a betegség. Csupa nő között nőttem fel, akik óvtak és féltettek. A mozi mellett elég korán, már tíz évesen vittek operába is, mert édesanyám szeretett énekelni, imádta a műfajt. Megvolt itthon az Operák könyve, amit elolvastam, így mindent kívülről tudtam - az összes tartalmat, cselekményt - mielőtt láttam volna magát az előadást. Egyszer azzal a kérdéssel hoztam zavarba édesanyámat – a Hoffman meséi kapcsán – hogy megkérdeztem tőle, mi az a kurtizán. Nem kaptam rá választ. Valószínűleg itt, az első operaelőadásoknál kezdődött a dramaturgiához fűződő kapcsolatom.

 

 

Említette, hogy már gyerekkorában az Omniába járt. Mióta él a Palotanegyedben?
 

Én ide születtem, ami azt jelenti, hogy a Baross utcai klinikáról ebbe a lakásba hoztak haza. Rekorder vagyok, hiszen én lakom a leghosszabb ideje egy helyen a házban. Velem áll holtversenyben egy kilencven éves hölgy, aki elvesztette az elsőbbségét azáltal, hogy a házon belül költözött más lakásba.
 

Sokat változott a környék azóta?
 

Annak idején sokkal kevesebb autó járt erre. Az egyik barátommal – aki a Gschwindt palota harmadik emeletén lakott – lenéztünk az erkélyükről a Pollack Mihály térre, ahol már akkor is parkoltak, de csak a színészek. Az volt a hobbink, hogy gyűjtöttük a rádióba érkező színészek autóinak rendszámait. A barátom távcsővel figyelt és diktálta nekem az adatokat. Így tudtam meg Pécsi Sándor, Rozsos István, Géczy Dorottya vagy akár Gobbi Hilda autójának rendszámát.  
 

Ha már a palotáknál tartunk, ennek a háznak is van története. 
 

Így van. A fiam – aki művészettörténész és építészettel foglalkozik – egyszer alaposan utána nézett. Annak idején ez még csak egy kétemeletes ház volt, ide költözött be Jókai Mór. Jelenleg három lakás van ott, ahol korábban Jókaiék laktak egy egész emeleten, hét szobában. Még ma is megvan azon a szinten az eredeti mozaikpadló. Úgy tudom, hogy azért költöztek ide, mert a felesége – Laborfalvy Róza – nagyon idős volt, és a Kerepesi úti lakásban zavarta a zaj.

 

Valóban csendes háznak tűnik. Szeret itt élni?
 

Igen, hiszen mindenhez közel van.  Itt van a legszebb-legjobb könyvtár, a Szabó Ervin, egy számomra nagyon fontos hely, az Uránia mozi, és szinte egy lépés a Körút, ami további fontos helyekre visz el. 
 

Adja magát a kérdés: mennyire inspirálta önt Jókai, írói munkássága során?
 

Nagyon szerettem a műveit. Tizenkét évesen megkaptam A kőszívű ember fiait, és míg tartott a háromnapos családi karácsonyozás, addig az egészet kiolvastam. A mai napig nagyon szeretem Jókait, különösen az Aranyembert érzem közel magamhoz, hiszen az egy modern történet. A munkám során azonban nem hatott rám. Nem úgy Stendhal, akinek megvan az életműsorozata, vagy Örkény István, akitől – ha lehet ilyet mondani – szemléletmódot loptam, sőt, egyszer még telefonon is sikerült vele beszélnem. És természetesen Ottlik Géza, akivel volt szerencsém találkozni, könyvet is írtam róla.
 

Egy kicsit térjünk még vissza Jókaihoz. Az ön egyik könyvének a címe: Rózától Belláig.
 

Igen, az egy könyvsorozat volt, amely a Holnap Kiadónál jelent meg. Az volt a tervük, hogy reprinteket adjanak ki. Aztán arra jutottunk, hogy hozzunk létre szerkesztett köteteket, amelyekben van egy rövid előszó és szövegek az írótól, valamint az adott író szerelmeinek és házasságainak története más szerzők tollából. Ez kicsit olyan, mint egy montázs-film. Nincs beleszólás, odateszem egymással szembe a szövegeket, hogy aztán azok hassanak egymásra, vitatkozzanak egymással. Összesen tizenegy ilyen kötet lett, ebből én írtam Jókait, Juhász Gyulát, Kosztolányit, Krúdy Gyulát is.  Szeretettel gondolok arra az időszakra. 

 

Mit lehet tudni az Eső és telefon című könyvéről, amelynek nem is olyan régen volt a bemutatója?
 

Ez egy tankönyv és segédkönyv egyben. Leginkább jó sok film példatára, amely a magyar és egyetemes filmtörténet nagy korszakáról szól, a negyvenes évek közepétől a nyolcvanas évekig. Én úgy hívom ezt az időszakot, hogy a filmtörténet békeideje. A könyv megszületéséhez az kellett, hogy a Zsigmond Király Főiskolán tanítsak filmdramaturgiát, magyar filmtörténetet, valamint kreatív írást. Arról szól, hogy hogyan lehet elkezdeni egy filmet, mi az, hogy nagyjelenet, hogyan működik egy történet, miből lehet történetet csinálni. Szerencsére azért is dicsérték, mert olyan a könyv, mintha levetíteném benne a filmpéldákat.  Olyan leírások vannak benne, hogy ha valaki elolvassa, annak – bízom benne – megjelenik az a film, amiről éppen szó van. Nagyon kevés elméletet tartalmaz. Egyszerűen nem szeretem, azt írja meg más. Azért adtam ennek a könyvnek ezt a címet, mert összejön benne az a két cselekményformáló elem, ami talán a leggyakoribb.  
 

Régen minden jobb volt? Ha most csak a filmtörténetre koncentrálunk?
 

Úgy érzem, megy vissza minden a csecsemőkorba. Ma már nincs is mozi, hiszen mindenütt nézünk filmet csak a moziban nem. 

 

 

Van az interneten egy website - markmyprofessor.com - ahol tanárokat lehet értékelni. Találtam egy értékelést önről is: „Nem hallottam még olyan oktatót, aki őszintébben rajongott volna az előadásainak tárgyai iránt.”
 

Közel áll a szívemhez a mondat. Olyannyira, hogy két állami díjam mellett, bekeretezve kitettem ezt is a falamra. Sajnos fogalmam sincs, hogy ki írta, mivel anonim a rendszer. Sokat kérdezgettem végzett diákjaimat, de senki sem vállalta fel.

 

Szeretne még tanítani?
 

Természetesen. Azt mondják, hogy minden tanár egy meg nem valósult színész. Én is szeretek színpadon lenni.